A mondat Apukám, gyerekkoromban meglehetősen gyakran ismételgetett, nevelő célzatú mondata. Általában akkor hangzott el, ha a komoly gondolkodást követő tevékenységem kissé balul sült el. Hogy hogy nem, eme ételremek készítése közben magam emlegettem fel.A mérnöki érdeklődés és a biológiai kutatás iránti vonzalom meglehetősen korán megmutatkozott az életemben. Óvodás koromban bizonyítottam, hogy az ácsceruza nemhogy a legjobb írószerszám, de kisebb darabokra vágva szaporítható is. No meg hogy a rádió szétszerelhető igen könnyedén, de a helytelen reparáció közben a hang elvész. S hogy hiába az őszinte szánalom és a nagy igyekezet, a törött szárnyú seregélyből akkor sem lesz ép kisrigó, ha dobozba téve, kicsi takaróval betakargatva, a szomszéd Bélussal keresztülrohanunk a falun egészen a bölcsiig, ahol anyukám dolgozott. Aztán jött az iskoláskor, mindenféle további, apukám műhelye és alkalmasint a kert és a kakasok ellen elkövetett bűnténnyel, majd a középiskola, amikor is roppant gondosan, ámde jegyzetelés nélkül szereltem szét a bringámat, tisztogattam az agyat és a váltót, s szereztem apukámnak bő egynapi munkát, hogy mindent összeszereljen.
Persze a kiskamasz alkotó szellem a konyhába is betévedt, szegény tesóm volt a meg kell jegyeznem, hálás tesztalany. Baklövések sora bizonyította, hogy sütni bizony némi alaptudás és a recept betartása nélkül meglehetősen rizikós dolog. Nem is sütöttem azután jó sokáig...
Aztán jöttek az egyetemi évek. A szervetlen, majd az elrettentő szerves kémia labor, vegyipari géptan sem téríthetett el, végül csak kikötöttem a gyerekkorom kedvenc elfoglaltsága mellett és folyton kíváncsi, módszereket (recepteket) bújó, módosítgató, egyszerűsítő kutató lettem.
Mostanság csak a konyhában ugye. Na, így történt, hogy egy nap szemet vetettem Fakanál pompás stíriai metéltjére. Ezúttal az igazira, merthogy a hamisat gyakran készítem és nagyon szeretem, de gondoltam ideje kipróbálni az igazit is. S ha egyszer bevált a forrás, no meg B.Pityu története is mélázásra késztetett, maradtam nála. Viszont lusta voltam gyurkálni, sodorni, vagdosni. A lustaság pedig fél egészség, de ha nem így van is, engem gondolkodásra késztet az biztos. Mármint, hogy mit csináljak másként.
Előszőr is, nem találtam mazsolát, de gyümölcs nélkül csak nem lehet, mikor ennyiféle van, gondoltam megbolondítom hát egy kis sárgabarackkal. S mivel ezzel a napi rendi ponttal túl sok időt töltöttem el, végleg száműztem a sodrófát és deszkát. Kigondoltam viszont, hogy én biza kanállal szaggatom a forró vízbe (cukros tejbe) a stíriai tésztáját. Ami, mint utólag kiderült elég időigényes móka. Na, így töltöttem én, gyanítom, háromszor annyi időt a stíriai elkészítésével, mint kellett volna és ezért, akárhogy is, elkél az atyai intelem fejről és annak elsüléséről.
A másik roppant emlékezetes mondat, mely málnaszedés közben felcsapó sikolyaimra érkezett mintegy válaszként a kert túlvégéből imígyen szólt: "Na, a lányom már megint megették a pókok!", de erről és ennek komoly lélektanáról majd máskor!
P.S.: A stíriai így is finom lett, a pici kockákra vagdalt sárgabarack pedig remek ötletnek bizonyult bele.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése