Az elveszett Katonkaalmáspitéje-íz

Azt mondtam TS-nek, hogy az az érzésem a mostani VKF! sokkalta inkább emlékekről, emlékezésről fog szólni, mint receptekről. S ezzel nincs is semmi baj. Ahogy én is végiggondolom, jó néhány személyt tudnék felsorolni és temérdek rceptet. Pont ez is a bajom egy kicsit, mit is válasszak a sok finomság közül. Igazándiból nem tudom, mikor kezdtem el főzni. Anyukám biztosan hamar bevont a konyhai tevékenységekbe, megmutatott mindenfélét, így 11-12 éves koromra azt hiszem valahogy természetes volt, hogy nyáriszünetben általában én főztem meg a napi kaját. Otthon amolyan klasszikus, magyaros konyha van, túl sok frinc-franc nem fér bele. Vasárnap fehérleves (húsleves) és pörkölt állandó fogás volt az asztalon. Nem is vagyok az igazat megvallva nagyon húsleveses vagy pörköltkedvelő. De a mai napig Anyukám borsólevese, sütőben összesütött túróspalacsintája, rakottkelje, vagy nyúlból készült vadasa az etalon. Az igazi gulyásleves nekem csirkéből készül és nincs is jobb a szülinapom környékére már készíthető fiatal csirkéből, zsenge borsóból, sárgarépából főzött ragulevesnél, vagy a tejfölös csirkénél. Anyu foszlós kuglófja abszolút verhetetlen, no és a leveles vajas pogácsájáról ne is beszéljünk. Persze van néhány dolog, amire még jól emlékszem kisebb koromból, pl. hogy mennyire nem szerettünk a bátyámmal mákot darálni, vagy ünnepek előtt vajas krémet keverni fakanállal (míg a cukor már nem korcog), viszont mindig ott sertepertéltünk, ha rakott krumplihoz sorakoztak a már előkészített, főtt alapanyagok. Már említettem, hogy a halászléfőzés Apukám dolga volt mindig is a családban, a lótifuti mellette jó sokáig én voltam. Jó kis bográcsos ételeket főz, no meg isteni pörköltet szekfűgombából. Volt egyszer egy nyári rántotta, ugyancsak szekfűgombával és friss petrezselyemmel, életemben azóta sem ettem olyan finomat. Ezt a rántottát rendszeresen emlegetjük Apuskával. Viccesen egy dologhoz kötötte a férjhezmenetelem, miszerint addig nem mehetek férjhez, míg mákos kalácsot nem tudok sütni. Ismerve a mák ellen érzett averzióm ugye senki nem lepődik meg azon, hogy még nem készült el az a kalács. Pedig azóta tényleg megtanultam kalácsot dagasztani. Szóval, Apu, ezzel még adósod vagyok! Aztán jöttek a saját szárnypróbálgatások, amihez húgom lett a fogyasztó alany, szegény, néha igen fura dolgokat kóstolt meg. Egy ételnek szánt valamire emlékszem határozottan, amit nem volt hajlandó megenni, az pedig valami szörnyű tojásos, paradicsomos kaja volt. Ízforrásnak ott volt még a pótnagyink, Anyukám anyai nagynénje és keresztanyja, szegényt, mindig megbántottam azzal, hogy ezt vagy azt az ételt az anyu finomabban készíti. Mindig azt mondogatta ilyenkor „Lánka, bár megélhetném, hogy a te asztalodnál a Te főztöd egyem!” Sajnos csak gondolatban tudom már elmesélni neki az ízeket. … és így felnőtt fejjel olyan könnyű sorolni a finomabbnál-finomabb ételeket, amiket bizony jobban szerettem nála, mint otthon. Ott volt a lekváros buktája, ami nagyon picit sós volt, és minden oldala szép piros ropogósra sült, mert ő nem szuszakolta őket egymás mellé, mint Anyuci. Vagy ott a paprikás dulli, egy paprikás borsos kalács, azóta nem is ettünk talán. Milyen finomak is voltak a nyár elejei eperhabok, abban a gyerekszemmel csudaszép, az 1800-as évekből származó rózsaszín, piros kövekkel díszített üvegtálban. Meg persze a sütik, a Háromrakottigenjó, meg a Katonkaalmáspitéje (így, egyben hadartuk mindig a neveket, ha kérdezte, hogy mit süssön). Nála még a paradicsomos káposztát is szerettem, kétcsontközöttivel, amin már nem sok hús volt, csak a jó sós íze. Csaknem felnőttként pedig egy úriember tanított arra, hogy melyek azok az ételek, melyekben a gomba csak durvára vágva jó. No meg, hogy mi mindenre figyeljek, ha egy étteremben fogyasztott ételt reprodukálni szeretnék otthon. Neki is adós vagyok még lélekben egy adag Saltenas elkészítésével, remélem erre a közeljövőben sor kerül majd. Aztán ott voltak a vándorlós évek (hosszabb időszakok külföldön, mindenféle nációval összezárva, vagy akárcsak egy-egy konferencián evett finomság), elég sok hatás ért innen-onnan. Ezek is nyilván nyomot hagytak a főzési tudományomon. És itt van az én csaknem kétéves Kicsicsajom. Őérte tanultam meg kenyeret, kalácsot, fánkot sütni. Miatta kezdtem el saját receptgyűjteményt, majd ezt a blogot írni, s azt hiszem, úgy harminc év múlva értékelni fogja majd. Mert tudom én, hiába falja most a friss, ropogós házizsemlét és hiába fog majd nyolc évesen anyu sk. sütésű kenyeréből készült szendviccsel dicsekedni a suliban, pár év múlva lesz majd olyan időszak, mikor csak azért is a bolti zsemle lesz csak a jó. Nem baj, én kivárom, míg visszatalál és rájön az ételek igazi ízére. Úgy ahogy mi is egyre többet nyúlunk Anyuci és a pótmamánk jó negyven éves saját kézzel írt, egy csomó helyen már elszakadt, olvashatatlan receptgyűjteményéhez, ahol például jó néhány Bözse vagy Marika jó néhány pogácsájának receptje olvasható. És ahol nem találtuk sehogy sem a Katonkaalmáspitéjének receptjét. De aztán csak meglett, írni épphogy megtanult húgom kusza betűivel, úgy 22 évvel ezelőttről Anyu egyik receptesében elrejtve. Hát régen örültünk már valaminek ennyire. Most hétvégén otthon jártunk, ki is próbáltuk. Viszont, akárhogy is, a recept hiányosnak tűnik:

Volt benne 3 tojás, 30 dkg cukor, 50 dkg reszelt alma, 30 dkg liszt, fél sütőpor, a tetejére pedig vágott dió.

De gyanúsan nem lazította semmi. Sem zsiradék nem tette morzsolódossá, sem tojáshab nem emelte meg. Így az az isteni Katonkalmáspitéje-íz egyelőre finom ugyan, de nem a régi. Talán még pótnagyink egyik szomszédasszonya tudhatja a pontos receptet, de azt hiszem kénytelenek, leszünk mi magunk némi kísérletezésbe fogni, ha tényleg meg akarjuk találni azt a bizonyos ízt...

Hasonló alapanyagokból