Vacsgeli

Olyan rohanósak a napjaink mostanában. Egy-egy érintésben, csókban sűrítjük a héten elmaradt öleléseket. Romantikus vacsoránk pedig már nem is tudom mikor volt utoljára. Pedig jó lenne, de ahhoz legkorábban tízkor, gyakrabban éjfélkor kéne indítanunk az estét, mikor végre mindannyian otthon vagyunk és Ők ketten már alszanak. Szégyenlem, de addigra elpárolog minden tetterőm. Szeretnék ráérősen, alkotósan főzni, lelkemmel adni minden ízt az ételbe. Aztán szépen tálalni, komótosan rendezgetni el mindent és elbeszélgetni egy üveg jó bor mellett. Most nem igazán van ennek ideje, s olykor a főzéssel is sietni kell, aztán kapkodva fejezni be az evést és ringatni, dédelgetni valamelyik fáradt lurkónkat. Hiányzik amaz, de most így is jó. Most Őket nézzük, két Puszmagocskánkat és titokban vágyakozunk néha. Utazásra gondolunk, egész napos sétákra, megbújos kis éttermi vacsorákra. Majd..., rövidesen. De addig is, míg elkészül az estebéd, amit a haladéknak köszönhetően a VKF-re szánok mesélek inkább. Életem legromantikusabb vacsgelijéről, TS-sel.

Ültünk. Hallgattam, ahogy kanalazza a levest. Húslevest, mi mást, az a kedvence és mindig büszke volt a saját levesére. Egyik kanál a másik után, közben csend. Kentem a kiflimet, frissen vettem az olasznál. Még mindig ropogós volt, meleg, kicsit felmelegítettem. Sült ricottát szeltem rá és szárított sonkát ettem mellé, pici, zamatos paradicsommal. Hozzá az isteni rostos marakujás narancslé, igazi dőzsölés. Meséltem neki, miközben ő kanalazott. Mindenféléről, munkáról, éles fényű tavaszi reggelekről, a kertről, amit kerültem, mert egy hatalmas pók tanyázott a nagy bokornál. Meg elméseltem a kalandomat a gyíkbőrrel.

Döglött gyíkot láttam tegnap reggel a kocsifelhajtón, hatalmasat, halálra rémültem tőle. Itt valahogy olyan rémüldözős lettem minden furcsa állattól. Megnéztem, de nem mertem megfogni, megböködtem hát egy faággal. Mintha megmozdult volna. Tán még él... Közelebb mentem, jé, csak a bőre (a gyíkok is vedlenek???), de megfogni még mindig nem mertem. Mellé gugoltam, felfordítottam a hátára, néztem, néztem. Made in China, állt a hasára írva az én szörnyetegemnek... Ezt meséltem épp, félrenyelt a nevetéstől. Gyorsan igyál vizet, talán segít! - mondtam. Egy korty, kettő, négy, hét. Igen, egyszerre ennyit szokott. Hét hatalmas kortyot. Csak hallgattam, ahogy iszik. Közben majszoltam a kiflimet. Isteni ez a füstös ricotta. Örültem, hogy megtaláltam a sajtpultban. Volt még mozarella is, abból is vettem két gombócot. No meg natúr ricottát. Még nem tudom mi lesz belőle. De vettem zsenge apró spenótot, meg snowpeat is. Találtam meggybefőttet a lengyelnél, ez az eheti naaagy zsákmányom. Talán rétes is lesz.

Aztán ő is mesélt. A stúdióról, ahol dolgozott, grafikusokról, fotósokról, divattervezőkről. Mindenféle érdekes emberekről, habókos dolgaikról. Jó történeteket. Szerettem hallgatni, számomra olyan vonzó, mégis idegen világ. A leves elfogyott, félretette a tányért, élesen csörömpölt a kanál, mikor a padlóra penderült. Aztán a nagy tálért nyúlt és patogatott kukoricát kezdett majszolni. Megegyeztünk, a félig felnyílt, ropogós szemeket meghagyja nekem. Agyament menü ez a mai... Aztán ittunk egy jó kávét, én sok forró tejjel, kevés kakaóporral, ő cukorral. Csodálkoztam, miért issza? Még sokat lenne jó beszélgetni, volt a válasz. Meg filmet is nézhetnénk együtt, úgy, mint múltkor a Ponyvaregényt. Jó, mondtam, várj, hozom a párnám és egy plédet, jól esik a meleg. Elvackolódtunk, jó kényelmesen. Indítod? - kérdi. Igen, indítom! - válaszolom. Várj! Én is. - mondta a fülembe a telefon másik végéről. Canberrában 11 óra van, szombat délelőtt, kényelmes, ráérős reggelinek való idő. A Brindabellák még havasak, szeptember eleje van, tavaszodik. Otthon este van, álmosító őszelő este, vacsoraidő. Várom az otthoni őszt! A meleg leveseket és hogy végre ugyanúgy járjon az óránk! Pár hét és végre hazamegyek.

Hasonló alapanyagokból