Több, mint egy éve vár ez a recept a főzős füzetemben arra, hogy kipróbáljam. Valahol anyunál találtam, valószínűleg valamelyik újságjában. Ott túrós volt és gyanúm szeirnt olyan kapros túrós lepényesen édeskés, merthogy sokkal több cukrot írtak bele.
Szóval a kapor tehet róla. Arról is, hogy beleírtam, de arról is, hogy azóta is parkolópályán van. Merthogy én szeretem, nagyon is. Akkor szerettem meg, mikor Kicsicsaj talán tökfőzelékről ábrándozott a pocakomban. Mindenhez kaprot ettem. De legtöbbször szendvicsekre tettem, majonéz tetejére. Szóval én nagyon szeretem azóta is, de többiek lelkesedése mérsékelt.
Így voltak kétségeim, hogy kipróbáljam-e egyáltalán sósan, ráadásul kaprosan a csöröge fánkot. Amit édesen és lekvárosan kell enni (legalább is a helyi aprónépek szerint) és ami nekem nem is csörög. Pedig évek óta keresem a csörgős csöröge receptjét. Évente kerül új recept a gyűjteményembe, de aztán állandóan elfelejtem odaírni a- nem keserű, sőt- tapasztalatokat, miszerint finom-finom, de nem csörög! Zsuzsinál olvastam tegnap, hogy náluk meg épp az élesztős verzió a befutó! Ha van esetleg tuti vékony, roppanós csöröge receptetek megosztanátok velem? Egyébként azt gondolom más fűszerrel, esetleg más sajttal is kipróbálásra érdemes!



Hozzávalók:
3 tojás sárgája
50 g vaj
350 g liszt
150 g juhtúró
1 tk cukor
2 tk konyak
1 ek vágott kapor
0.5 tk só

Minden hozzávalót alaposan összegyúrtam, majd egy órán át pihentettem. A tésztából kisgyerek ökölnyi gombócokat téptem, átgyúrtam, majd úgy 15 centi széles és 30 centi hosszú darabokra nyújtottam. Nekem ez nagyjából 2 mm vastag lett. Pizzavágóval/derelyevágóval felszabdaltam, bevagdostam, áthúztam az egyik csücskét a lyukon és forró olajban szép aranybarnára sütöttem.
Nagyszemű sóval meghintve, esetleg enyhén sós, borsos tejföllel mártogatva... soha rosszabb ebédem ne legyen!

Ha már nem mehetett a héten Kicsicsaj oviba, kihagyva ezzel az ovis farsangi mulatságot, álarcokat készítettünk, cicásat, amit ő kifestett-színezett. Mindenkinek készült, még Apróbbiknak is. Készült még fánk is. Igazi, szalagos. A készítésben pedig bőszen segédkezett. Megnézem a dolgokat, mondja, hozva a kis székét a konyhapulthoz, aztán már kever, szór, öntöget, kóstolgat. A konyhai tevékenykedés csúcspontja számára mégis a (tojással történő) festés, no meg a szaggatás.

Mikor mondtam neki, hogy fánkocskát sütünk egyből szaggathatnékja támadt. így született a szív alakú fánk ötlete. Amihez csupán Horváth Ilona sokat dicsért receptjére volt szükség (nem írom le, sokan készítették már), no meg a fánk szaggató helyett egy szív alakú szaggatóra és csokira. Sok csokira. Merthogy bele is került, néhányba darabokban, másokba reszelve, no meg a tetejére is. Nem mondom, a szív formához néha egy kis képzelőerő is kellett, de ha közvetlen sütés előtt kézzel még formázunk rajta egy picit egészen szivecskés lesz. Reménytelenül romantikusoknak Valentin napi desszertnek sem kutya.