Jó Garaynk leleménye: az hogy e bor bika vére,
büszke kadarnak a dics’, versbe idézte Babits,
Liszt-mise ihlete óbor, írta Piusznak a doktor,
s mind, amit őriz e pint, most a szemedbe kacsint.
(forrás: pince-grammák)
Merthogy Szekszárdon születtem. Ez pedig akkor vált igazán borkérdéssé és e szempontból fontossá, amikor eltávolodtam szülővárosomtól, úgy 1000 kilométernyire, aztán megfejeltem még vagy 19000 kilométerrel. Merthogy utipoggyászomban a bikavér szekszárdi volt, mint ahogy a történetet is, miszerint a bikavér előbb a szekszárdi borvidék lankáin látott napvilágot. Utazott velem néhány palack a Liszt pincészettől, aztán pár üveg Szent Gaál, aztán egy-egy Takler bor is. Büszke uticsomag volt ez, egy alkalommal a sydney-i reptéren némi gondom is akadt miattuk, kissé nagyobbra sikeredett a csacsogó borosüveg és jóféle pálinka társaság a megengedettnél. Nem tudom, hogy a zavarom, a bűnbánó vigyorgásom, vagy az ajándékozottak listája segített-e, de továbbutaztunk és épségben érkeztünk meg együtt.Aztán persze hűtlen lettem. Merthogy az isteni ausztrál vörösborokat csak nem hagyhatja ki az ember (jómúltkor vágyakozva pislogtam is a Culinaris borospolcain sorakozó Penfoldsok felé). Ám a honvágy nagy úr, minő kincs lett idegen asztalunkon egy-egy liquor storeban felfedezett Egri Leányka, Szürkebarát vagy Szamorodni. Egy könnyű Zweigelt Rosé pedig maga az asztali áldás.
Azóta pedig elvesztem. Már annyi a jó magyar bor, annyi az utaznivaló és megkóstolni való borvidék ... pici gyerek, no meg pocak mellett viszont olyan kevés az alkalom.
Hát lennék én, hol ilyen, hol olyan, most leginkább egy jó Cserszegi fűszeres. Beszédes, mosolygós.
Köszönet Baky Péternek és Kis Pál Istvánnak
